Körülöttem minden sivár és fekete... még a fák elhalt levelei is azok... kegyetlenül rángatja őket a szél ide-oda...Én mozdulatlanul ülök... tekintetem a távolba réved... szemem sarkában véres könnycsepp jelenik meg...egyedül vagyok... én nem érzékelek semmit... belső szentélyembe merülök.. a sok fájdalomba mely lelkemben kavarog... nem veszek levegőt... nincs rá szükségem... nem élhetem túl ezt a harcot... harcolok... de kivel? Magammal... de ez egy illúzió.. és a valóság összetöri az illúziót... A valóság az, higy én lelkem legbelső zugáig fekete és kegyetlen vagyok... az illúzió az, hogy mindez nem igaz... Mint amikor a fekete és a fehér szél összecsap, de a fekete szél elnyeli a fehéret... és akkor vége a tááncnak.. vége a harcnak.. a fehér elhull, s a fekete marad... a sok szenvedés ismét kitör a hazugságok rácsai közül, s betölt mindent.. az egész világ beleremeg... megnyílik a föld, s elnyel mindent... minden illúziót.. mindent ami szép... s sak egy dolog marad... a mérhetetlen fájdalom.. s továbbra is ott áll megdermedve a néma csöndben... A harcnak immár vége... a győzött a fekete. |