Állok a tömegben. Elborzadva. Mindenki nevet… Hát ez volna a káröröm… A lélek leghatalmasabb bűne… Gúnyos megjegyzések vándorolnak felém mindenhonnan, és én nem értem… Hogy lehet ennyire boldogan végignézni valakinek a szenvedését… És akkor meglátom… Egy koszos, megtépett ruhába öltöztetett, láncokkal húzott nő…

Felviszik a vérpadra… Fejét lehajtja… tekintetét a kéjesen vigyorgó fejekre fordítja… kik sötét izgalommal lelkükben várják a borzalmak, mely kielégíti lelkük kegyetlenségét… Szófoszlányokat hallok… „Gyerünk”… „most” … „Mi lesz már”… A fájdalom bűzét repíti felém a szél… S akkor rám tekint egy félelemmel, fájdalommal és könyörgéssel teli szempár…Érzem sötét szemeiből a kérelmeket… a zokogást… kétségbeesésének lángját… Elkapom fejem.. nem bírom… A borzalom egész testemet átjárja… A nő visszafordítja fejét a föld felé… vér és könnycsepp hullik a földre… A hóhér felemeli a bárdot. Mindenki elhalkul… Csak a halál előszele süvít… A halálraítélt lehunyja szemét s halkan, érthetetlen nyelven kezd mormogni… majd egyre hangosabban… a hóhér még magasabbra emeli a bárdot… A nő már ordítja az idegen szöveget…A kéz meglendül… a halálraítélt elordítja átkának utolsó szavát… a bárd lecsap…pár pillanatra megdermed a tömeg… átjárja őket a borzalom édes íze… süvít a szél… s kárognak a varjak… kavarogni kezd az ég… még csak gyengén, majd egyre erősebbe zuhog az eső… nem is víz… hanem vér hullik az égből… a halálraítélt vére eláztatja a kárörvendő népet… mindenki fut amerre lát… a fák kiszakadnak helyükről, s maguk alá temetik az embereket… hatalmas zűrzavar, s velőtrázó sikoltások… Villámok csapnak alá a földbe… a szénné égett holttesteket elsöpri a vihar… S az emberek lelkének mocska maga alá temeti a lakosokat… s megteremti az őj világot… egy új földet teremt…eltemetve mindazt a sötétséget mely megmérgezte a világot… s az égből hirtelen fehér hó kezd hullani…. Betemetve a véred tájat… s megtisztítva a világot…s létrehozva az ártatlanság és tisztaság mezejét…