Szívem tájain sétálok... vmi halk, bús dallam kúszik felém...Szürke minden... mindenhol hamu... elégett fák... elégett boldogság...hófödte föld... testem megfayva... s csak járom szomorún szívem véres táját...hol egykor még hatalmas, kialudhatatlan tűz lángolt... ahol eddig vihar dúlt, most csak sötét hamvak.. s vérpatakok... nem tombol már a szél... csak a fájdalom szellője söpör végig a halott tájon... arcomra hópelyhek hullanak... s beleolvadnak könnyeimbe...melyek megállás nélkül tódulnak szemembe...lelkemből... ködbe burkolózik minden... de látok egy alakot a távolban... nem...az nem ember... közelebb lépek... egy hatalmas, fekete sírkő áll ott... rajta egy névvel...letérdelek a sír mellé, s halkan sírok... átölelem a hideg követ... s némán siratom egykori boldogságom... mely a végzetemmé vált.. lelkem végzetévé...őszintén, tiszta szívből hullatom könnyeim a pusztulás földjére...harag nélkül...gyűlölet nélkül... beborítom a megbocsátás s a szeretet könnyeivel... szám enyhén mosolyra fordul... s csak csukott szemmel térdelek ott, könnyes arcomat a sírkőhöz nyomva...némán....haldokolva... |