Már pirkad... a tó mellett fekszem... kezem lassan kavargatja a halott vizet...valahol a távolban egy várat látok...ködbe burkolózva...behunyom szemem...Angyalokat látok mindenfelé... csodás..tisztalelkű angyalok... engem kilöktek maguk közül... nem voltam elég... jó...Földi emberként kellett élnem....szenvednem kellett...És csak most jövök rá... Soha nem éltem igazán... Belül mindvégig halott voltam... Emlékek... Elmosolyodok... Annyi csodás emlék... Kavarognak fejemben... egyre távolabb úsznak...Kinyitom szemem... megint meglátom a vizet... és a várat... azt a várat mely nemrég még otthonomul szolgált... Most, hogy kel fel a Nap, olyan mintha minden vérbe borulna...Csak én fekszem ott a tó mellett... teljesen egyedül vagyok... nincsenek érzéseim.. már gondolataim sem... gépiesen kavargatom a vizet... Mondhatnám, hogy elhagytak.. de nem így van.. én hagytam el Őket... Az igazság az, hogy túlságosan fájna most a búcsú... most, hogy hívnak vissza az angyalok...Hallom, hogy hívnak.. ismmét visszafogadnak maguk közé... ezért hagytam el mindenkit.. mielőtt még túl késő lenne... illetve azt hittem, időben hagytam el őket... nem... az az igazság hog csak Rájuk gondolok minden percben... szeretni csodálatos, gyötrelmes, fájdalmas, mennyei egyszerre pokol is, a szíved megtelik vele, majd szilánkokra törik és csak a fájdalom marad meg... És ő? Vajon őt is nehéz itt hagynom.. vajon ő hiányozna? Nem lehet... nem...Már őt sem szeretem...

Fekszem... még mindig.. élvezem azt az utolsó néhány percet amíg még itt vagyok... Még látom a tavat... a várat... még érzem a levegő különleges illatát... még hallom a csend hangját... még érzem a víz hidegét...Másik kezemben egy hófehér virágot tartok...És rámosolygok... Ez lesz az egyetlen emlék melyet magammal viszek... a Nap lassan teljesen kibújik a sötétség fogságából... Eljött az én időm... Feltámaszkodok... Büsukén állok szemben a tóval... hagyom hogy a szél játszon hajammal... még egyszer meghallom az Élet zenéjét... ez a különleges dal... nem kintről hallom... belülről jön... furcsa... egyszerre szomorú és boldog... Kinyitom szemem... de csodás minden... Arcomon kedves mosoly jelenik meg... A fehér virágot becsúsztatom hófehér ruhám alá... majd elindulok a tó felé...Minél jobban belep a víz, annál inkább érzem, hogy kezdek elszakadni ettől a világtól...

De azért szép volt... Testem már a víz alatt...Csak gondolataim és emlékeim maradtak a parton...

Ég veletek... Örök nyugalomba megyek... Havas tájakra, ahol még senki sem járt... Jeges óceánokba, amit még senki sem látott... ez már egy másik világ... egyszer Ti is meglátjátok...Olyan gyönyörű..és nyugodt... és csendes... és tiszta... És hatalmas...végtelen...és nincs idő... nem.. semi nincs... minden olyan... tökéletes...