A napot felhők takarták, így a tájon félhomály uralkodott. Erős szél volt, talán hogy elfújja azt a sok fájdalmat, ami azon a pusztán, abban a percben lángolt. Még emlékszem, körülöttünk fák, mellettünk egy elhagyatott út… Minden sivár… mint egy emberi lélek… Virágzik, zöldül, majd a fájdalom szele s a kegyetlenség esője elpusztít mindent… s csak egy sivár puszta marad… száraz kórókkal, megsárgult, elhervadt növényekkel… és azzal a hatalmas csönddel… Az a hátborzongató csend, amikor csak a halott dolgok beszélnek… s hallod, ahogy a szél feléd repít egy-egy szót…suttogást. Te elnéztél messzire. Én lehajtottam fejem és sírtam… Bűnömön sírtam… lelkemen éreztem lelked fájdalmát… s kisírtam szíved minden könnycseppjét. Láttam a szomorúság fényét táncolni szemeidben. Hallottam azt a sok szót, melyek ott ragadtak ajkaidon…s nem mondtad ki őket. Nem néztél rám… talán túlságosan féltél tőle, hogy hirtelen mindent meglátok a szemeiden át… Kívül tartottad magad… De belül némán összetörtél…Hallgatásod jobban fájt, mintha ezer meg ezer bántó szóval dobtál volna meg… Szenvedtem… ott szenvedtem melletted, s nem azért mert bántottál.. hanem mert én tettem… S fájdalmad átjárta lelkem minden részét, legmélyét is… Nem bírtam tovább s felálltam… rádnéztem mégegyszer… Könnyes szemekkel… Te rám néztél.. mérhetetlen fájdalommal tekintetedben… Pár másodpercig így néztük egymást… Majd halkan, remegő hangon kértelek: Bocsáss meg… Megfordultam, s egyedül hagytalak fájdalmaddal… És csak sírtam…sírtam…Míg könnyeim el nem fogytak, s helyette csak a szomorság égető helye maradt bennem…