Még egyszer…
Óh, mily dalosan susognak a fák,
csilingelve énekelnek a levelek.
Még egyszer a világra nézek,
Szememben búcsúkönnyek.
Tán utoljára hallom már,
Ahogy egy szív kalapál,
Utoljára látom majd,
Ahogy elönti a tájat a nyár.
Tán nem érzem többé
A tavaszi szellő illatát,
Utoljára nézhetem
A boldog ember mosolyát.
Amikor a vég szele megsuhint
Mielőtt nyughelyedre fekszel,
Úgy érzed muszáj, hogy
Körülnézz a világban, csak még egyszer…
Most látom csak először,
Milyen szép a szeretet.
Most érzem igazán,
Mik azok a könnycseppek…
Végignézem, ezt a csodás,
Szeretet teli helyet,
Melyet mások csak
Otthonnak neveznek.
Egyre hangosabban fúj a szél,
Jelzi az idő közeledtét,
Felkavarodik az útról a por,
A felhők elrejtik a nap fényét.
Testem eltűnik a porfelhőben,
Majd minden lenyugszik.
Az idő csak pörög tovább,
S minden folytatódik.
A test helyén csak hatalmas űr,
Végeláthatatlan sötét.
Csak egy bús lélek áll ott,
Siratva régi, boldog életét…
El kell mennie, Gyászos,
Vérben úszó szívvel, De oly nehéz,
Gyermeki, koszos, könnyes arccal,
Megszakadva, még egyszer körülnéz… |